- Neked, ki egyetlen vagy a sokaságban,
és állandó a változásban -
Vannak nemlétező sportok. Mint például a sorbanállás. Ebben a versenyszámban a nemlétező sportok Európa-bajnokságán a brit válogatott főutcahosszal verné az elkeseredetten küzdő ellenfeleket. Mert ők nem értik a sorbanállás lényegét. Sorbanállni a fegyelem, a tapintat, a türelem és a figyelmesség szellemi sportja, compulsory passion, szabadidős tevékenység, mely formát adhat szinte bármilyen tartalomnak, sőt a civilizáció fokmérője: ha nem tudsz sorbanállni, olyan vidékről jöttél, ahol a törvény, a rend és a jóízlés helyett vadállati ösztönök, káosz és mindent elhomályosító bizonytalanság uralkodik. Ismerem a szállóigévé vált mondást, an Englishman can form an orderly queue of one, vendégségben egy idős versenyzőtől hallom, amint szinte csak magának mondja, elmerengve, I clearly remember the time when queuing up was still a full-time job. Fantasztikus történetek keringenek sorbanállás közben megköttetett és felbontott házasságokról, kiolvasott regényfolyamokról, megszületett csecsemőkről, elveszített állásokról és megnyert fogadásokról. Sorbanállni a bölcsesség esszenciája: tudni, hogy fontosabb és teljesebb az az ismeretlen élményeket rejtegető, lassú kaland, ami a célodhoz vezet, mert azt, ami az út végén vár, bármi történjék is, végül megkapod. Vagy talán mégsem. Minden változik, mi is változunk az időben, emlékezetünk meghajlítja a múltat and even queuing up is not what it used to be.
Harmadik hónapom Leedsben, péntek késő délután egy Asdában állok a pénztárnál, egyre csüggedtebben. Mindig deprimáló hatással vannak rám a szupermarketek. Talán mert túl sok ember jelenik meg a saját önző kicsi céljaival egy jól körülhatárolt helyen, talán mert a bőség illúziója elfedi előttem azt, amire igazán szükségem van, vagy talán mert épp most láttam, hogy a munkásosztály rendezett hadoszlopai hogyan bomlanak fel az 1.99-ért árult egész grillcsirke láttán.
- There must be a snag with this barcode, just bear with me for a sec - hallom a pénztároskisasszony hangját, amint a kezében egy darab vákuumcsomagolt sajtot forgat kissé tanácstalanul. 'Fasza', gondolom én, mint a szabadulóművész, aki a mutatvány közben elejti a lakat kulcsát. Figyelmesen bepötyögi a kód számsorát a pénztárgépbe, csóválja a fejét, újra megpróbálja, double-check with the same result. Hirtelen honvágy fog el, otthon ilyenkor már idegesen dobolhatnék az ujjaimmal, de itt nem tehetem, tartok a profi sorbanállók fölényes pillantásaitól.
- I'm sorry, I think I need to call one of our supervisors - magyarázza készségesen a pénztároskisasszony, és már emeli is a kagylót.
- May I ask you what the problem is? - kérdem tőle bizonytalanul.
- There seems to be a mismatch between the code and the product, it happens sometimes - mondja biztató mosollyal, és valóban megkönnyebbülök, mert már kezdtem úgy érezni magam, mint egy bűnöző, akire ugyan még nem terelődött a gyanú, de tudja, hogy csupán idő kérdése az egész.
- I just don't believe it - szólal meg fojtott, ingerült hangon a mögöttem álló. Keleti akcentusa van, oldalra pillantok, alacsony, harmincas férfi, a vonásai finomabbak az arabokénál, talán indiai vagy pakisztáni. Feszélyez, hogy túl közel áll hozzám, egymásra nézünk, lapos és gyűlölködő a tekintete, az arcára kiült a tehetetlenség bosszúsága. Enyhe remegést kezdek érezni a testemben, sürgetést érzek, hogy mindenképpen én oldjam meg ezt a helyzetet, csak én lehetek a kulcs ahhoz, hogy a világmindenség egyensúlya helyreálljon.
- What if you just leave that chalk of cheese out of my basket? - fordulok a pénztároshoz reménykedve.
- Not allowed. It's procedure, you know - közli röviden. Személytelen szigort érzek a hangjában. Legszívesebben azt mondanám, hogy nem, nem tudom, nem látja, hogy én sem vagyok helyi versenyző, nem először nem értem, hogy mi, miért történik körülöttem, fogja meg a kezem, adjon világos jelet, legyen a világítótornyom, ne hagyja, hogy a sziklákon zúzzam össze magam. Közben megérkezik Miss Supervisor, a pénztároskisasszony minden átmenet nélkül a probléma felvázolásába kezd, hirtelen kívül kerülök az egész helyzeten, mintha csak egy áruházi bemutatófilmet néznék, talán most kellene eltűnnöm innen. Újra oldalra tekintek, a sorban második mögöttem álló fehéringes, vörös hajú férfi háttal a pénztárakat elválasztó korlátnak dől, mereven a mennyezetet bámulja, állkapcsa finoman, de vészjóslóan mozog. Látható, hogy sokkal feszültebb, mint az indiai. Vagy pakisztáni. Most már abban sem vagyok egészen biztos, hogy van elég pénz nálam, zavartan babrálok a bankjegyek között, majd szinte könyörgő hangon megszólalok:
- I'm afraid I have less money on me than I thought. Can't we really forget about that cheese, please?
- That's what we are working on - hangzik fel szinte egyszerre mindkét pénztáros torkából.
- Listen lad, why are you dancing around in a shop like this if you are pennyless? - kiált rám a vörös hajú férfi. Lehetne ezt szelíd jóindulattal úgy érteni, hogy "figyelj, öregem, miért nézelődsz egy ilyen boltban, ha nincs egy vasad sem?", de a dühben ázó szempár, az eltorzult arc és ennek a nevetséges és banális helyzetnek a belső összefüggése egészen más jelentést ad: "figyelj, te kis szarházi, miért egy ilyen helyen szambázol, ha csóringer vagy?" Nem, ez az ember biztos, hogy durván meg akar szégyeníteni engem.
- I'm really sorry but it may not take as long as your life will - szakad ki belőlem hangosan. Hol bujkálnak bennem az ilyen mondatok, elképzelni sem tudom. Mélyen a szemébe nézek, érzem, ahogy elönti a fejemet a vér. Most már mindenki minket néz, hátulról két hang hallatszik: that's it, lad, you said it right! Jó tudni, hogy álldogálnak még a sorban vérbeli sportolók is. A férfinak most már nem csak a haja vörös, de nem szólal meg, talán system malfunction lépett fel nála, nem ilyen választ várt, ha szerencsém van, az egész rendszernek újra kell bootolnia, és nekem lesz időm végre kijutni innen. A pénztároskisasszony közli, hogy a probléma sikeresen elhárítva, item is deleted, és olyan hangon kérdezi meg tőlem, hogy szeretnék-e egy másik darab sajtot, mintha közben jóságos nagynéniként a hajamba túrna. Jézusom, még mi jut eszébe, összerezzenek, de csak a fejemmel intek neki nemet, fizetek, kezemben most a blokk szabadulólevelet ér, és olyan lendülettel indulok meg a kijárat felé, hogy azt képzelem, a mellettem elhaladókat megperdíti a menetszél.
Azóta itthon is volt alkalmam élni ezzel a szöveggel, némi támadó éllel, hazai viszonyokra adaptálva: "Már elnézést, de talán nem tart olyan sokáig, mint a maga élete!" Az eredmény ugyanaz a súlyos csend és döbbent arckifejezés, mint akkor, ott Leedsben. Megnyugtató, hogy vannak mondatok, melyek tértől és időtől függetlenül ugyanúgy működnek. Megnyugtató, mert pár pillanatra megadják nekem azt, ami nélkül léteznem is nehéz lenne. Az otthonosság érzetét.
