Még egy forduló, és a rohammentőben fogok kinyújtózni. Már megbántam, hogy olyan könnyelműen igent mondtam egy el sem hangzott kérésre. Bontott téglákat pakolok a tomboló nyárban. A testem vastag hártyaként fedi az izzadtság. Talán félórája, hogy Péter bizonyos söröket emlegetve eltűnt a házban. Alaposan elrejthette őket, mert azóta sem jött elő.
- Attila, gyere egy kicsit, légyszííí - hallom Marci vékony hangját.
- Mindjárt megyek, de ezt még befejezem. Addig nyaggasd apádat. Légyszi.
Végre letámasztom a talicskát, és rogyadozó lábakkal odahuppanok mellé a lépcsőre.
- Nah, mit szerettél volna mutatni nekem? - kérdem zihálva.
Egy félliteres pillepalackot tart felém.
- Nem akarja megenni - panaszolja nyűgösen. Közelebb hajolok, egy pók és egy légy próbál alkalmazkodni az új helyzethez odabent. - Nézd csak, meg sem akar mozdulni - rázogatja csalódottan a palackot. Nem lennék szívesen a bentiek helyében, ennél kevesebbtől is hánytam már. De az sem tetszik, hogy ennyire kedvetlen a kis arachnológus, valahogy meg kéne vigasztalnom. Hm, legyen ez itt a National Geographic Junior élő adása, bolondozzunk egy kicsit.
- Khm, nos, nagyon sok oka lehet annak, hogy a pókodnak miért nem fűlik a foga az ismerkedéshez. Jah, amúgy igazából nincs is neki foga, ezt csak úgy mondtam. Lehet, hogy mára már jóllakott, vagy magányos, hiányoznak a kistestvérei, talán haragszik rád, mert nem hagyod neki, hogy azt tegye, amihez kedve van. De lehet, hogy csak azért, mert nem mutattad be őket rendesen egymásnak. Még nem volt idejük arra, hogy kialakuljon a kölcsönös szimpátia közöttük. Tudod, minden kapcsolathoz idő kell. - Ragyogó szemmel, figyelmesen hallgat, de aztán egyszerre elkomorodik az arca.
- Az is kapcsolat, ha valamelyik meghal? - Na tessék, most szépen fogja, és kíméletlenül legyömöszöli a torkomon a pici kezeivel azt, amit megfőztem.
- Hááát, bizonyos értelemben igen, vagyishogy nem egészen, nah, nem mindig kell ezt szó szerint venni, majd ha felnőtt leszel, jobban meg fogod érteni... - Most már tényleg zavarban vagyok, hebegve hámozom neki a lufit, és közben feszülten keresem a vészkijáratot, az az érzésem, hogy lassan én is akkorára zsugorodom előtte, mint az a pók ott a palackban, és végül csak annyit érdemlek, hogy bedugjon hozzá ismerkedni.
Leguggol, lassan, elmélyülten bökdösi a felcsavart kupakot, lustán és kelletlenül megmozdul a légy, a pók pedig úgy tesz, mint aki ott sincs. Érzem, hogy újra kérdezni fog.
- És az, amikor anyu szomorú, mert apu csúnyán beszél vele, az ugye még csak kis halál?
Tágra nyílt szemekkel nézek a gyerekre, felugrik, és kezében a palackkal felszalad a verandára. Képtelen vagyok megszólalni, de nincs is rá szükség, a korlátba csimpaszkodva néz vissza rám, és látom, hogy pontosan tudja a választ.
